Köles a lexikonokban

Köles

A köles (növ., Panicum L.), pázsitfű, 280-850 faja mind a két földségnek meleg vidékén, É-felé s hazánkban leginkább csak egy faját termesztik. Ez a jófizető v. kása K. (Panicum miliaceum L.), 6-9 dm. magas egynyári fű (l. az ábrát); levele lándsás, szőrös. Virágzata már virágzása előtt bókoló és egyoldalra hajlik, füzérkéje egyvirágu, szálkátlan. A P. iumentorum Pers. (P. maximum Jacq.) É.-amerikai; guineai fű v. moha néven sok helyen takarmánynak termesztik, de kertben is díszlik. A P. frumentaceum-ot Roxb. K.-Iniában, a P. turgidum-ot Fossk. pedig Egyiptomban lisztes magváért termesztik. A K. tartalma 13,15% viz, 10,91 magfehérje, 3,67 zsiradék, 56,98 keményítő és dextrin, 13,06 farost, 2,32% hamu. A belőle készített étel tápláló, de kissé nehezen emészthető. Ha kenyérnek sütik, tanácsos ugyanannyi búzaliszttel keverni. Tengerparti piacra bőven szállítják s a hajósnép tápláléka. Tengeri köles, l. Gyöngyköles, szerecsen-K., l. Cirok és Kanárifű.

A hazánkban termelt kása-kölesnek két főcsoportja ismeretes, összehúzott, felálló bugáju csomós kása-K., és hosszu kocsányu, egy oldalra lekonyuló bugáju bugás K., mely utóbbi bővebben termő. Legjobban a gazdag, jó erőben álló középkötöttségü talajt kedveli s azonkivül friss törésekben szolgáltat nagy terméseket. A kései fagyok elmultával kell vetni s mivel a rövid tenyészidejü növényekhez tartozik, még juniusban is vethető. A K.-t legjobb sorba, 20 cm.-nyi sortávolságra vetni, mely esetben 12-16 liter vetőmag szükséges. Érési ideje aug.-szept.-re esik s minthogy a K. nagyon egyenetlenül érik s magva a kihullásra nagyon hajlandó, aratása nagy óvatosságot igényel. A letakarítást nyomban a cséplés követte s a magot ponyván vékonyan elteregetve szárogassuk. A szalmát is, mielőtt boglyába rakjuk, jól meg kell szárítani, mert különben megpenészesedik, pedig jól eltartva, értékes takarmány. A K. termése nagyon ingadozó. Kataszt. holdjáról 8-16 hl. mag és 7-14 q szalma nyerhető. A mag hektoliter húlya 65-75 kg. s 100 kg. szem 60 kg. kását ad, mely főleg emberi eledelül szolgál. A le nem héjazott K.-t baromfitakarmánynak és szeszfőzésre is használják. Hazánkban a K. évenkint átlagosan 5-600,000 kataszt. holdon szokott termeltetni s az évi termés 4-600,000 hl. között váltakozik.

Betegségei. 1. Legtöbbet szenved a K. az üszögtől, mely által megtámadtatva, a növények alacsonyak maradnak, s bugájuk, mely egészen szétroncsolódik, rendesen benfullad a legfelső levélhüvelyben; az üszkös K. bugája majdnem teljesen fekete porrá - az üszög spóráivá - változik. Ellene a magvak csávázása (l. Gabonaüszög) ajánlható. 2. Rozsda, mit a Puccinia Rubigo vera Wtr. nevü gomba (l. Gabonarozsda) okoz. 3. A Pythium De Baryanum Hesse nevü gomba támadása következtében a zsenge, a magból éppen kikelt növények tövén barna, puha foltok keletkeznek, mire a növénykék lekonyulnak és elhalnak. 4. A Phyllachora graminis Fckl. nevü gomba hosszukás, fekete, kissé kiemelkedőfoltokat okoz a leveleken, melyek később elsárgulnak és elfonnyadnak. 5. A Septoria gramineum Desm. nevü gomba hosszukás, halavány, gyakran barnán szegélyezett foltokban mutatkozik a leveleken, mely foltokon később apró, fekete szemecskék láthatók. 6. Anyarozs (l. o.).

Forrás: Pallas Nagylexikon

Köles

A Panicum pázsitfű génusz faja (Panicum miliaceum L., termesztett vagy kása köles), a gabonaneműekhez tartozik. Valószínűleg Kelet-Indiából terjedt el, itt, Kínában, Japánban nagyban termesztik, Európában jelentékenyebb mennyiséget Dél-Oroszország és Rumélia termel belőle, más európai országok gyérebben, így nálunk szórványosan homokos talajon. 3-10 dm magas, egyéves. Levele pelyhes, szélesen szálas; laza, terebélyes bugája féloldalra bókol, kalászkája szálkátlan, tojásdad, pelyvája 7-erű, az első félakkora, mint a második. Gömbölyded szemtermése sárga vagy pirosló, fényes. Köleskása készül belőle, másrészt baromfitáplálék. A köles tartalma 13,15% víz, 10,91 magfehérje, 3,67 zsír, 56,89 keményítő és dextrin, 13,06 farost, 2,32 hamu. A belőle készített étel tápláló, de kissé nehezen emészthető. Ha kenyérnek sütik, tanácsos ugyanannyi búzaliszttel keverni.

Gazdaságilag több faját művelik, úgy mint a közönséges vagy kásakölest (Panicum miliaceum), az olasz, vagy rókafarkú kölest (Panicum italicum), a vérkölest (Panicum sanguinale). Ezek közül legnagyobb jelentősége van a kásakölesnek. A kásaköles ismét lehet bugás és csomós. Mindkettőnek van fehér, szürke, barna, fekete, piros és sárga félesége. Újabban kiváló takarmányféleségnek bizonyultak a szenegáli, a japáni és a kelet-indiai gyöngyköles. Legjobban a jó erőben lévő középkötöttségű és humuszdús talajt kedveli, de meghálálja a friss töréseket is. Jó előveteménye a lucerna, lóhere és az összes kapásnövények. Tavasszal későn vetjük, még június vége felé is vethető. A kölest tanácsos sorba, 20 cm sortávra vetni, mely esetben holdanként szükséges 18 liter vetőmag. Érési ideje augusztus-szeptember. Egyenlőtlenül érik; ha a bugák felső szárai és a magvak szürkés-sárga színűek, akkor meg kell kezdeni az aratást, mert a köles később pereg. Az aratás után kis baglyákba kell gyűjteni, vagy felkötözni. A kévék csak 15 cm átmérőjűek legyenek, mert a köles hamar meg is fülledhet. Termése ingadozó, holdanként teremhet 8-20 hektoliter mag és 7-15 q szalma. A takarmánykölesek jó esztendőben adhatnak kataszteri holdanként 25-45 q szálas takarmányt. Betegségei közül legkártékonyabb a kölesüszög, mely a köles bugáját teszi tönkre. Ellene a magnak csávázása ajánlható. Rozsda, mit a Puccinia rubigo vera nevű gomba okoz. Egyéb gombafélék károsításai nem nagyok. Előfordul még néha anyarozs is. Trópusi tájakon takarmányul tenyésztik az Afrikából származó Panicum altissimum Jacqu fajt, a guineai füvet.

Forrás: Révai Nagy Lexikona (1915)

Köles

A pázsitfélék növénycsalád Panicum nemzetsége. Ezt is, mint közelebbi rokonságát, hova a muhar (Setaria) és a cirok (Sorghum) is tartoznak, jellemzi, hogy a toklászok szálkátlanok, kemények és többnyire fényesek, ellenben a pelyvák puhák.

A termesztett köles (Panicum miliaceum) kb. 1 méter magasra növő, egyéves növény; leveleit különösen jellemzi, hogy a hüvely táján bibircseken ülő, hosszú, elálló szőrök érdes-bozontossá teszik, a levéllemez ?-2 cm széles. A virágzat buga, ennek ágai bókolók. A füzérkék 4-5 mm hosszúak, zöldek, a külső pelyva több erű.

Hazája és vadon termő alakja ismeretlen. De abból a körülményből, hogy a hideg iránt nagyon érzékeny, annyira, hogy csak a Fagyosszentek napjai után vethető, továbbá, mert a szárazságot jól viseli és a nedvességet csak kevéssé igényli, ellenben nagy a meleg igénye, arra következtetnek, hogy hazája valahol az ázsiai steppevidékek déli részeiben, pl. Kelet-Indiában lehet. Erre nézve azonban a feltevésen kívül semmiféle bizonyítékunk nincs.

Bizonyos, hogy a köles nagyon régi kultúrnövény s ősi törzsének felderítése talán az emberiség történetének eddig ismeretlen fejezetére vetne világot. A kőkori növényi maradványok között Európában is mindenütt kerülnek elő nyomai, a kőkori embernek nagyon fontos eledele volt. Kétféleképpen fogyasztotta. Kenyeret is sütött belőle, mivel azonban a kőkorban még nem volt ismeretes a kovászolás, olajos magvakkal hintette be a köleskenyeret is, hogy élvezhető és, ami fő, rágható legyen. Elterjedtebb volt azonban a köleskása fogyasztása. A pelyvájától és héjától megfosztott kölesszemeket rendesen vízben, kivételesen tejben főzték. Hosszú időkön, évezredeken át ez volt az emberiség legkedveltebb reggelije s a gyerekek főeledele.

A görögök - úgy látszik - Homeros korában még nem ismerték, mert csak Hesiodos említi, aki pedig a nyolcadik században élt Krisztus előtt. De Teophrastos már felsorolja a gabonák között; Dioskorides szerint tápláló értéke kisebb, mint a többi gabonáé, kása, illetve pép alakjában pedig orvosságnak használatos. A rómaiak jobban becsülték, mint a görögök s különösen elterjedt (illetve fenntartotta magát a kőkorból) a Pó vidékén, ahol disznóbabbal keverve élvezték. Olaszországban mai napig is sütnek köles kenyeret, pedig a köles liszt részben nem kiadós, mert őrléskor sok megy veszendőbe, másrészt pedig önmagában nehezen dolgozható fel. Táplálóértéke is jóval kisebb, mert több emészthetetlen alkatrészt tartalmaz, mint a többi gabona. Fehérjetartalma ugyanolyan, mint a búzáé, zsírtartalma jelentékenyen több.

Közép-Európában hosszú ideig kedvelt étel volt a köles. Egészen a XVIII: sz.-ig jelentékeny mennyiségben termesztették, mert ebből készült az általánosan fogyasztott reggeli, melyet ekkor a tejeskávé, s némileg a tea szorított ki a használatból. Ma már Európában egészen alárendelt a köles jelentősége, legfeljebb még Oroszországban nevezhető számottevőnek. De keletre egyre elterjedtebb, így egész Közép-Ázsiában és Kína északi részében a nomád kirgizek és egyéb mongol törzsek növényi eledele. Már Plinius azt írja, hogy a Fekete-tengertől északra lakó nomád népek főleg köleskásával élnek, s lótejjel, vagy lóvérrel keverve fogyasztják. Kínában is nagyon régóta ismeretes, mert már a szinte 5000 év óta szokásos tavaszi ünnepeken dívó szertartások növényei között is szerepel.

Európában most már inkább csak takarmánynak termesztik, s kis mennyiségben madáreleségnek. Mint zöldtakarmány annyiban bír jelentőséggel, hogy éppen meleg igénye és szárazságtűrő természete miatt nagyon alkalmas köztes vetésre, vagyis, ha az őszi gabona (főleg búza, rozs) lekerül a tábláról, még ugyanazon a nyáron utána vethető a köles és mikor ezt lekaszálták, még elvethető a vetésforgó szerint következő növény. Éppen ezért most a kölest főleg akkor vetik nagyobb mennyiségben, ha egyéb takarmány valami okból nem sikerül, vagy olyan táblába, melynek vetése valami okból kipusztult. Ilyen esetekben, mint kisegítő növény, még gyakran látható a meleg nyarú országokban. De azért jelentősége kétségtelenül egyre csökken.

Kölesből készül a románok nemzeti itala, a braga. Ez savanykás ízű, sörszerű ital. Pálinkát is főznek belőle. Hogy Romániában még leginkább tartja magát, az természetesen a hegyi pásztorság rendkívül primitív letelepedési viszonyaival és növénytermesztésével függ össze.

Forrás: Tolnai Új Világlexikona (1927)

Köles

A köles (lat. Panicum miliaceum) gabonanövény, némely feltevés szerint a magyarság legrégebben ismert gabonája. Ma már kis területen főleg másodveteményként, elsősorban takarmánynak termesztik. A kölest a többi apró maghoz hasonlóan kézzel vetik, de síkos magva miatt nem tenyérrel, hanem három ujjal szórják el, hogy egyenletesen keljen. Egyenetlenül érő kalászait szakaszosan aratják, mert könnyen kipereg a szeme. Ezért vágják le rendszerint harmaton, de nem kötik mindjárt kévébe, hanem vagy rendre vágva, vagy markokban szárad. A D-Alföldön általában kötetlenül - szénafű módjára - kezelték és egészen az utóbbi évtizedekig szívesebben nyomtatták, mint csépelték. Őshazája K- és D-Ázsia. Európában a neolitikum óta termesztik. Ma Afrikában és Eurázsiában nagy területeken ismert és fogyasztott kenyérértékű kásanövény. A magyar köles szó ugor kori eredetű, de lehetséges, hogy még nem a Panicum miliaceumot, hanem más, gyűjtögetett, lisztes magvú növényt neveztek így. A bolgár-török korban már bizonyosan a ma ismert kölest jelentette. A köles a sztyeppi népek kedvelt, olykor egyedüli gabonája. Rövid tenyészidejű (80-120 nap), kevés gondozást kíván, gyeptörésekben szépen díszlik. A Kárpát-medencében letelepedő magyarok is termesztették a kölest. Évszázadokig néptáplálék volt Mo.-on. Hántolt magját elsősorban kásaként fogyasztották. Különösen az Alföldön, ill. a Dunántúl K-i és D-i részein vetették. Nagy jelentősége volt a folyók mellett, vízjárta, mocsaras területeken, ahol tavaszi áradások után a kipusztult búza helyén bőven termett. Rendszeresen vetették parlagba és frissen feltört rétek földjébe. A múlt század derekától rohamosan visszaszorult. Helyét a búza, méginkább a burgonya, utóbb a rizs foglalta el. Legtovább ünnepi alkalmak megszokott ételeként fogyasztották (böjt, lakodalom, szüret stb.). - Irod. Bátky Zsigmond: Kivesző gabonaféléink (Földr. Közl., 1918); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Népr. Közl., 1963).

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Köles (Panicum)

A pázsitfűfélék családjának nagyobb nemzetsége mintegy 500 trópusi és mérsékelt övi, egynyári és évelő fajjal. Több fajuk gazdaságilag jelentős, főként Ázsiában vagy trópusi területeken termesztett gabona- vagy takarmánynövény. A kőkorszak óta ismert termesztett kölest (Panicum miliaceum) DK-Ázsiában és az USA-ban vetik nagyobb mennyiségben. A kínai géncentrumból származik. Szárazságtűrő, melegigényes, a különböző talajtípusokkal szemben közömbös. Rövid tenyészideje miatt nemcsak főtermény, hanem másodnövény is. 80-120 cm magasra is megnő. Széles levelei 20-25 cm hosszúak, bozontos szőrűek. Virágzata 10-15 cm hosszú, laza vagy tömött, összetett bókoló buga. Fakultatív idegentermékenyülő. Kalászkáit három pelyva védi. Szálkátlan, kemény toklászai a szemtermést magukba zárják. Viaszérésben aratható. Mivel érése egyenlőtlen, pergésre hajlamos, ajánlatos pár napig rendben szárítani, majd fölszedővel csépelni. 1-1,5 t/ha terméséből kb. 30% a hántolási veszteség. Értékét 10-14% fehérje- és 4-6% zsírtartalma adja. Régebben Magyarországon is fontos élelmiszernövény volt, ma inkább takarmányként és ipari nyersanyagként (cukor, alkohol, keményítő) használják. Újabban a magkeverékek (müzlik) egyik kedvelt adaléka. Magjait a párolt rizshez hasonlóan vagy kásaként, illetve lisztté őrölve fogyasztják. Szárát és leveleit zöldtakarmányként, magját abrakként háziállatoknak adják. Hasonlóan használják az Indiában termesztett apró köles (kutkiköles, Panicum sumatrense) magjait is. Az Afrika, India és Amerika trópusi területein 3 m magasra növő, évelő óriás kölest (magas köles, Guinea-fű, Panicum maximum) szálastakarmányként etetik.

Forrás: Magyar Nagylexikon (2000)